top of page

I. rész - Az újra megtalált kincs története


Időutazás a gyűjtés világában - N. Horváth Erzsébet sorozata



Sajnos, egyre kevesebb azoknak a száma, akik a padlás „kacatjai” között kincseket akarnak keresni.

Az ő mentségükre legyen mondva: már szinte padlások sincsenek, a többségük lakótérré „lényegült át”.

De ott, ahol még vannak, ott kincsekre lehet találni.

A most induló sorozatomban bemutatom azokat a gyűjtőket – vagy, ahogy ők nevezik magukat, gyűjtögetőket –, akik az otthoni padlásról, a ládafiából alapozták meg a ma már több százra, talán ezerre is tehető gyűjteményüket.

De olyannal is találkozhatnak , aki azt vallja, hogy gyűjtésének hajtóereje az önkifejezés vágya,amelyhez szabadság és spontaneitás is társul. Annak is utána jártam, miként lesz a magángyűjtemény egy-egy darabja közkincs, múzeumban kiállított műtárgy.

„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? […] Mert […] minél mélyebben fürkészünk, mind messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy újra és tovább, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz, látszatmegállókat és útcélokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb szakaszok tárulnak elénk.”

A fenti mondatokkal Thomas Mann német író kezdi a József és testvérei című művét.

Ha valaha is éreztem a fenti gondolatsor örök igazságát, akkor A GYŰJTÉS VONZÁSÁBAN – BESZÉLŐ, EMLÉKEZŐ TÁRGYAK című sorozatom megírásakor még inkább. Hiszen minden kezdet előtt van egy vég, ugyanakkor a vég valaminek a kezdetét is jelenti.

De ne ijedjen meg, Kedves Olvasó! Nem folytatom tovább a „filozofikusnak tűnő” eszmefuttatásom.

„In medias res” –, azaz a dolgok közepébe vágok!

A Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége 2022-23. évre vándorkiállítás szervezését határozta el. Erre a kiállításra minden múzeumtól azt kérte, hogy az adott településre legjellemzőbb műtárgyat bocsássa a kiállítás rendelkezésére.

Erre a Wass Albert Könyvtár és Múzeum a két legbecsesebb, legértékesebb kötetét, Kisfaludy Sándornak az Eredeti Magyar Játékszínről 1825-26-ban megjelent munkáját ajánlotta.

Miért írtam azt a címben, hogy „újra megtalált kincs”?

A folytatásban, Hangodi László főmuzeológussal folytatott, különleges élményt is hozó beszélgetésből ez is ki fog derülni.


Őt 2013 nyarán azzal bízta meg az intézmény vezetője, hogy a 15.000 kötetes könyvtári anyagot nézze át, revíziózza.

Ehhez segítségül kapott 13 szünidős diákot. Nagy izgalommal láttak neki a tengernyi kötet átvizsgálásának.

Aztán az egyik nap megtörtént a „csoda”.

Rábukkantak egy Kisfaludy-kötetre. Mivel köztudott, hogy a sümegi költőt és a Tapolcáról indult Batsányi Jánost barátság fűzte egymáshoz, a könyvet felütötték, hátha találnak benne valami olyan utalást, megjegyzést, amelyik kettőjükre is utal. Igen! Találtak!

A borító belső oldalán Batsányi János kézjegye „köszönt rájuk”.

A kutatás lázas izgalommal folyt tovább. A második kötetben még a hónapot is megjelölte Batsányi.

Azonnal kiemelték az „újra megtalált” kincset a többi közül. Készült számára egy savmentes doboz. Majd a kötetpár a papírrestaurátorhoz került, aki nagyon szép munkát végzett.

De hátra volt még a legfontosabb kérdés! Valóban Batsányi kézjegye van a kötetekben?

Tóth Lászlóné grafológust kérték fel arra, hogy végezze el a vizsgálatot. Az alapos, mindenre kiterjedő, több oldalas jelentés végén egy szó volt: igen! Az a kézjegy, az az írás - kétséget kizáróan- Batsányi Jánosé.

Arról, hogy miként került a muzeális értékű kötetpár Tapolcára, nem szól a fáma. Kalandos útja lehetett.

De az biztos: Batsányi több mint 1100 kötetes linzi könyvtárából való,amely 1872-ben – 150 éve! – került haza, Magyarországra, a Széchenyi Könyvtárba. A – mára már szinte elfelejtett – költők rajtuk keresztül újra üzennek: itt voltunk, éltünk, álmodtunk, alkottunk, barátok voltunk…

Eddig, a fenti megállapításokig jutottunk el Hangodi Lászlóval a múlt „mélységesen mély kútjának” vizsgálatakor az évezredek lenyomatát őrző tóparti múzeumban.

Abban az épületben, amelyet abból a kántorházból alakítottak ki, ahol Batsányi János – több mint 250 éve! – a betűvetést tanulta. Ezeknek a tényeknek a varázsa, hangulata, szürrealitása aztán új idősíkot, egy időkaput nyitott meg előttünk…

Már nem is csodálkoztunk, amikor megállt előttünk egy időgép. Beszálltunk. Ott már két utas várt bennünket:

Batsányi János és Kisfaludy Sándor.

És ők – néha egymás szavába is vágva – mesélni kezdték az életüket, amelyeket a sors istennői, a Moirák sokszor fontak össze.

Miközben beszéltek, jól megnéztem őket.

XXI. századi női szemmel is szép példányai a férfi nemnek. Magas, karcsú alakjuk, klasszikus arcélük, sokat üzenő tekintetük bizonyára a koruk férfiideáljai közé sorolta őket. Míg Kisfaludy arcát sűrű, szőke, zabolátlannak tűnő göndör hajkorona keretezte, addig Batsányi haja gondosan ápolt, rendezett volt. – Bizonyára sikerük lehetett koruk szép asszonyai, leányai között – mondtam magamban, de Batsányi szavai visszatérítettek az „időtlen,álomszerű valóságba”.

– Úttörők voltunk mind a ketten a szó legnemesebb értelmében – mondta azon a gyönyörű, gordonka ízű hangján. – Én a fények és árnyak vonzásában éltem le az életem.

De felvállaltam a sorsom, mert tudtam,” aki újat akar hozni, annak messze elől kell járnia”. Soha nem akartam mást, csak író lenni. Azt mondtam, „ha csakugyan poétának szült a természet, jó poéta legyek, vagy pedig, ha nem lehetek, hát, semmi legyek”.

– Költő, író akartam én is lenni, mint a barátom – vette át a szót Kisfaludy. – Erdélyben, a katonai szolgálatom alatt határoztam el, hogy „csak magyarul fogok írni, és a szívekhez szólani”. Bár földije vagyok Jánosnak, mind a kettőnket a gyönyörű zalai táj nevelt, de valójában Bécsben, Görög Demeter irodalmi szalonjában találkoztunk először. Hamar megtaláltuk a közös hangot és a sok hasonló vonást az életünkben.

Míg engem a nemesi cím sok mindentől megvédett, addig a barátomnak azt kellett megtapasztalnia, hogy egy polgár, vagy egy plebejus fiát másképp ítéli meg nemcsak a közvélemény, de a törvény is. Míg őt kétszer is börtönbe zárták a verseiért és Napóleon kiáltványának stilizálásáért, addig engem csak a királyi testőrségből bocsátottak el azért, mert a társaimmal együtt fellázadtunk a kapitány zsarnoksága ellen, és felgyújtottunk egy tantermet.

Csak mondták és mondták…

Hol nevetve, hol szomorúan emlékeztek arra, hogy mi történt velük a több mint fél évszázados barátságuk alatt.

Kisfaludy azt is elmondta, hogy barátja a Kesergő szerelem-ről írt – kérlelhetetlen kritikáját – magának a könyvnek a sorai közé írta be, nem levélben küldte el neki.

Más talán egy életre elfordult volna tőle, de ő nem ezt tette. Sokkal inkább értékelte a szinte kegyetlen őszinteséget, mint a nyájas hátba döfést, amelyet néha megkapott.

Természetesen szó esett a nőkkel a szerelemmel való kapcsolatukról is. Talán ez volt az egyetlen „kényes terület”, ahol szinte semmiben sem egyezett a véleményük.

Sándornak a szenvedélyes, szép férfinak, fiatal korában gyakran voltak országos hírű kalandjai. Szerette a szerelmet, szeretett szerelmes lenni.

Batsányit nagyon fiatalon olyan szerelmi csalódás érte, amely után sok-sok évtizedre elveszítette a nőkbe vetett bizalmát. Már-már magányra rendezkedett be, amikor rátalált az a szerelem, amelyet Baumberg Gabriella hozott el az életébe.

Sándor – a költészetével – Szegedy Rózát emelte be a halhatatlan szerelmek, kedvesek sorába. Lassan-lassan, de bezárulni készült az időkapu… Elbúcsúztunk útitársainktól. Ők az időgépben maradtak.

Lacival nem maradt más számunkra, mint az, hogy összegezzük a „látottakat, hallottakat”. Íme!

A plebejusi sorból felemelkedett Batsányi az ész útját követve indult harcba pályája kezdetén. Mindent akart: személyre szóló történelmet, irodalmat, hivatalt. Elismerést és elismertséget. Mindenütt első akart lenni. Sajnos, nem lett példát adó vezér. Pályája korán félbeszakadt, a vezéri pálcát kiütötték a kezéből.

Szabad akart lenni, börtönbe jutott. Hőn szerette hazáját, hontalanná vált. Zabolátlan, kereteket nem tűrő, a szokvánnyal mindig szembemenő természetével nemcsak indulatokat, de nem kevésszer gyűlöletet is fakasztott.

Ugyanakkor nagyon is érzékeny ember – költő volt. Falak vették körül. Ezeket a falakat nemcsak mások építettek kívülről, de építette ő is, belülről. Így lett az elidegenedő világban a bezártság érzésével küszködő, XX. századi embertípus előfutára, a „vak dióként dióban zárva lenni, s törésre várni”, babitsi-élethelyzetet megélő, és a maga eszközeivel megverselő költő.

„Számkivetett költő” – ez a jelző jutott emberöltőkön keresztül osztályrészéül. Ezt még kimondani is sok annak, aki tudja, az élet egyszeri és megismételhetetlen.

Mi volt a helyzet Kisfaludy Sándorral?

Évtizedekig,már az életében ezt harsogták ,írták mindenütt: „A nemzet költője!”

Az ország legnépszerűbb írója volt. Hírneve nagyobb lett mindenkinél. De napjainkban hol tart a megítélésük?

A XXI. században, magyar honban mindkettőnek már csak az „elfeledett költő” titulus járt ki, ha valakinek, többnyire az irodalomtörténészeknek eszébe jutottak – Tapolca-Sümeg –, a szülővárosaik emlékező polgárain kívül…

2013-ban – Batsányi János születésének 250. évfordulóján! – azonban az újra megtalált kötetpár ott, a tapolcai könyvtár raktárában úgy döntött, nem hallgat tovább!

Emlékezni, beszélni kezdett… Azzal véget is ért egy korszak, és egy új, reménykeltő vette kezdetét. De már az is történelem.

Ugye, hogy „mélységes mély a múltnak kútja”?

155 megtekintés
bottom of page