Barabás Marci igazi igazi homo ludens, azaz játékos ember. A Munkácsy Mihály- és Príma-díjas festő, szobrász majd fél évszázados életművének vizuális sokszínűsége több, mint izgalmas. Festmény, szobor, installáció egyaránt megtalálható benne.
Egyáltalán nem téved, akinek már a tárgyak ismerete nélkül, pusztán a név is felkelti a figyelmét. Apai ágon rokona a neves, 19. századi romantikus arcképfestőnek, Barabás Miklósnak. Nagyapja, idősebb Barabás Márton pedig vándorló tájképfestő volt. A művészi múlt emlékezetét ápoló családi háttér segítette a fiatal Barabást, hogy maga is alkotói pályára lépjen. A Képzőművészeti Főiskolán Kádár György, Kokas Ignác voltak a mesterei. A festészet mellett vonzódott a plasztikus kifejezésmódokhoz is, ezért már korán elsajátította a háromdimenziós munkákhoz szükséges technikai ismeretek nagy részét. Ugyanakkor a leletmentés, archiválás, a gyűjtés természettudományos megközelítése, az autonóm képzőművészet ötvözése sem állt távol érdeklődésétől és ez olyan vezérfonal lett, amely az egész életmű alakulását meghatározta.
Barabás Márton a zene és a képzőművészet átjáróin dolgozó, azt kutató, egyszerre tudományos és alkotó tevékenységének értékét jól jelzi, hogy anno, a „Beethoven 250” ünnepségek alkalmából meghívták Bécsbe. Tud valamit a világról, amit a szélesebb publikum alig, az antropológia és a műtörtének specialista művelői is jobbára csak sejtenek. Kreativitásának fókuszában az a felismerés áll, hogy a kommunikáció első lépését nem a barlangrajzok, hanem az ősi, primitív zene hangszeres és vokális formái jelenthették.
Látható zene. Önhatalmúan ezt a címet adtam a Csigó Malomban (Gyulakeszi) látható izgalmas plasztikáinakbemutatójára. Ezek is szerepelnek, a helyszínnel együtt a „Szerelmes földrajz” c. műsorban.