top of page

VEOL / A sors odavezet, ahova a véletlen nem visz

Sokan költöznek hazánkból is külföldre, de ritkán szól arról a történet, hogy egy magyar művész idegenben valósítja meg élete nagy álmát és hatvan pluszosan belevág valami újba. Török Judit mindezt elmondhatja magáról.


Török Judit a gyulakeszi Csigó Malomban is bemutatta alkotásait Fotó: Tóth B. Zsuzsa
Török Judit a gyulakeszi Csigó Malomban is bemutatta alkotásait Fotó: Tóth B. Zsuzsa

A Budapesten született festővel, szobrászművésszel a gyulakeszi Csigó Malomban ismerkedhettek meg az érdeklődők az idei nyáron, amikor az Olaszországban általa létrehozott Villa Biener művésztelepet és az ott alkotó művészeket bemutatta a közönségnek. Judit édesapja, Török István műgyűjtő a magyar impresszionizmus és avantgard festészet kincseit őrizte Budapesten. A kislány Judit nem volt a legjobb tanuló a budapesti iskolában, délutánonként legszívesebben játszott, csavargott, nézelődött, rajzolt, festett. Figyelte és reprodukálta az arcokat, izgatta a vonásokra rajzolt lélek. Nagy örömmel tanult nyelveket.

- Már 14 évesen aktokat rajzoltam, mert a művészi készséggel születni kell. Szerintem csak részben lehet megtanulni, legfeljebb a technikát, de hogy valaki művészi szemmel lásson, arra születni kell. A gimnáziumi évek után édesapám kívánságára mentem orvosi egyetemre. Sosem akartam orvos lenni, de ha a papa így gondolta, akkor abban az időben így kellett lennie. Az egyetemi évek alatt megismerkedtem egy olasz fiúval, aki gyönyörűen szavalt és amikor megkérte a kezem, igent mondtam. Olaszországba költöztünk, ott fejeztem be az egyetemi tanulmányaimat, csak azért, hogy ne legyen igaza apámnak. Ugyanis ő azt mondta, hogy majd odaállít a férjem a sparhelt elé, szülök három-négy gyereket és vége a karrieremnek. Hogy ez ne legyen így, befejeztem az egyetemet, majd dolgozni kezdtem. Tudtam a kötelességemet, mert arra neveltek, de már az egyetem alatt művészként dolgoztam, festettem. Kiállítottam, riportokat készítettem a legnagyobb olasz művészekkel, így kerültem be a művészeti életbe, ami nagy vágyam volt - beszél Judit a kezdetekről. Állítja, hogy a művészet olyan, mint a lélegzetvétel. A művész nem tud a nélkül élni, amit szeret, amihez vonzódik, amivel átkölti a valóságot. - A szüleim között gyakran volt nézeteltérés, a légkör nem volt mindig kiegyensúlyozott otthon. De aki a művészetbe menekül, az mindenen túlteszi magát, nem érdekli, hogy mi történik a külvilágban. Az volt a szerencsém, hogy én erre születtem. Annak ellenére, hogy orvosként praktizáltam, alkottam is. Nem okozott ez gondot, mert rossz alvó voltam, a nap 16-18 órájában mindig csinálnom kellett valamit. Orvosként folyamatosan képeztem magam, és közben megszületett a fiúnk. A házimunkában volt segítségem és a férjem megtanult főzni, az szintén sokat jelentett. De a háromezer betegem rengeteg feladatot adott. Előfordult, hogy szüléseket vezettem le otthon, vagy kisebb műtétek vártak rám. Tizenegy évig bírtam csinálni, aztán úgy döntöttem, hogy változtatok. Igazságügyi orvosszakértő lettem. A fizetésem a felére csökkent, de kétszer annyi szabadidőm lett és mindet a művészetnek szentelhettem. Festettem, szobrászkodtam. Minden érdekelt. A művészeten belül kipróbáltam mindent a kerámiától kezdve a szobrászatig. Dolgoztam például kompozittal, amelyből a hajókat építik. Később mozaikozni kezdtem, de az sem volt véletlen, ahogy semmi sem az az életben. A sors pedig odavezet, ahova a véletlen már nem visz el - mondja számára magától értetődően Judit.


5 megtekintés

コメント


bottom of page