top of page

V. rész - Önkifejezés a szabadság és spontaneitás jegyében

„Kiállításain új megvilágításba kerülnek a dolgok, felülvizsgálatra szorulnak a fogalmak és konvenciók. Kitágulnak és egyszerre elhomályosulnak a jelentéskörök. A gyűjtemény nem reprezentál, nem illusztrál, mint afféle gyűjtői ars poetica, hanem mintegy alkotó tevékenységet kifejtve funkcionál: értelmező, meghatározó, szemléletalakító tényként jelenik meg, lép fel. A kollekció beavatkozik, a gyűjtemény lényegi kérdéseket vet fel.”

Így summázta véleményét Wehner Tibor művészettörténész a Tapolca-Diszelben, a Csobánc lábánál található Első Magyar Látványtár tevékenységéről.

Az a kiállításokra járó, magát műértőnek tartó, aki olvasta a fentieket talán azonnal elindul, hogy saját szemével győződjön meg arról – a megszokottnak egyáltalán nem mondható – gyűjtői, kiállítói látásmódról, amit a művészettörténész előrevetített.

Nem fog csalódni a megérkező. Bátran állíthatom, a régi malomból kialakított kiállítóház tárlatai-minden évben új kiállítás várja a látogatókat- olyan friss és nagyon is új látásmódot kívánnak meg tőle, amilyenben még soha nem volt része.

Így voltam, vagyok- már több mint két évtizede- vele én is.

A „hétköznapi” szemmel oda nem illő tárgyak, vagy a különleges látószögből megmutatottak újra és újra arra késztetnek, hogy átértékeljem, átalakítsam a bennem rögzült képet magáról a kiállítás műfajáról. Itt valóban látvány tár fogad. Imponáló szabadságtól és spontaneitástól vezérelve komponált tárgy együttesek kiállításról, kiállításra..

Aztán, amikor már képes vagyok „összegezni”, minden esetben rájövök arra, hogy itt olyan harmónia, olyan egység uralkodik, ami csak egy különleges ember/gyűjtő lelkében, gondolatvilágában születhetett meg.

És csak hálát adhatunk, hogy itt van nekünk.

Hogy eltolja bennünk a szabvány koordinátákat, és – ha fogékonyak és befogadók vagyunk – a látás új dimenzióit nyitja meg bennünk.


Kedves Olvasó!


Ismerkedjen meg Vörösváry Ákossal, ennek a szokatlanságában nagyszerű műremeknek, a látvány tárának megálmodójával. Kezdjük a legelején!

Túl fiatalon lett gyűjtő ahhoz, hogy példálózni lehetne vele. Míg gyűjtővé – úgy általában – 30-40 éves korában válik valaki, addig neki már gimnazistaként nagyon komoly numizmatikai és kortárs festőművészektől volt gyűjteménye. Mivel korán rátalált a gyűjtés szenvedélye, így sem előítélet, sem spekuláció nem társult hozzá. Ezek később csak akadályozták, gátolták volna a szabad gyűjtést.

Spontaneitás jellemzi a választásait is. Ez torkollott aztán a Látványtár megszületésébe.

Mint mondja, fogalma sem volt 30-40 évvel ezelőtt, hogy miért nem mond nemet több négyzetméteres festmények megvásárlására. Fel sem merült benne, hogy ezeket majd valahol tárolnia kell.

Nem volt kérdés, csak a döntés.

Valószínűleg már az is sorsszerű volt, hogy a Csobáncon vett szőlőt.

A ’80-as évek második felében jutott tudomására, hogy a tapolcai tanács tulajdonában lévő, már 25 éve romosodó, egykori Stankovics-malom eladó. Nem járt hozzá egy talpalatnyi föld sem, nem volt teteje. Még magánemberként vette meg a malomépületet. A Látványtár még gondolati síkon sem létezett akkor.

A konkrét, cél nélküli döntés 1990 tavaszán nyert aztán értelmet. Éppen Pestről autózott a Csobánc felé, amikor el kezdte mondogatni magában, hogy látványtár… látványtár. Kóstolgatta, ízlelgette, de érezte, hogy ez az egy szó kevés. Amikor felvetődött annak a gondolata, hogy alapítványt hozzanak létre, a hét alapító tag elfogadta a nyolcadik, Pócsy Ferenc ötletét, hogy az alapítvány neve Első Magyar Látványtár legyen.

Az alapítványt 204-es sorszámon jegyezték be.

Az első kiállítás 1997.június 28-án -25 éve!- nyílt Mindenkinek kenyér és rózsa címmel. Így lett értelme a korábbi években hozott döntésnek is. Megnyílt a nagyméretű festmények bemutatása előtt az út.

Vörösváry Ákos az Első Magyar Látványtár alapítója

Vörösváry Ákos a szocializmus kellős közepén kezdte el a gyűjtést. Akkor úgy tűnt, hogy ez egy nagyon demokratikus passzió. Bárki bármit gyűjthetett elérhető áron. Napjainkra, amikor már megalakultak a magángalériák, kezdett újból luxussá válni a gyűjtés.

– Ha a képzőművészeti alkotások gyűjtése mindig luxus lett volna, akkor én soha nem lettem volna gyűjtővé. – mondja meggyőződéssel, majd arról a belső késztetésről beszél, amely őt erre az útra „terelte”.

– Szinte a kezdetektől foglalkoztatott engem a miért kérdése, aztán „rátaláltam” a válaszra. Úgy éreztem, nincs saját szókincsen megnyilatkozni a világról. Azt tapasztaltam, hogy a képek, szobrok, grafikák, amelyekkel - egyre többel - együtt élek „idézetekként” válnak az enyémmé, s ekként kezdtem használni őket. Ebből az egyre gazdagodó „idézetgyűjteményből" alakult ki idő múltán a magam nyelve, amelyen már meg tudtam nyilatkozni a világról. Míg mások regényeket, verseket írnak, filmet forgatnak, szőnyeget szőnek, én kiállításokat rendezek, mintegy új műfajt teremtve .

A kiállítás -rendezői tevékenységét a szabadság és a spontaneitás jellemzi.

Minden olyan tárgyért lehajol, vagy felnyúl, ami neki használható, amivel dolgozni tud.

Természetesen vannak köztük - egy adott kiállítás anyagában - olyanok is, amelyek „csak” írásjelek: kötőjelek, kettőspontok, pontosvesszők, de ezek is nagyban segítik a „szövegértést”, a mondanivaló pontos tálalását.

Sokan azt hiszik – látva a Látványtár gyűjteményét –, hogy az intézmény mindent gyűjt. Ezt a tévhitet hamar eloszlatja . Mint mondja, működik benne egy kontrollálatlan szűrő, amely meghatározza, hogy mit enged át a gyűjteménybe és mit nem. Soha nem voltak általa kiszemelt, „levadászni ” vágyott művek, amelyeket bármi áron meg akart szerezni.

Ily módon nagy lazaság, könnyedség jellemzi a gyűjtemény gyarapítását évtizedek óta.

A Látványtár gyűjtemények összessége. Lassan világosan látta: nem is műveket, hanem kiállításokat gyűjt.

Bizonyos gyűjteményi egységek soha nem születtek volna meg, ha a gyűjtő 30-as éveiben nem vidéken (vidékünkön) folytatja addigi városi életét.

Ilyen gyűjteményi egység a Megbecsült (Megjavított) Tárgyak Gyűjteménye. Ebben vannak fa, porcelán, textil, üveg és fémtárgyak, falusi és polgári háztartásokból, amelyeket akár ötször , hatszor is megjavítottak használatuk során.

Aztán Balassa Katalin személyében talált egy olyan képzőművészt, aki vállalta ezeknek a tárgyaknak a lerajzolását. – Nagyon emberi dolog a sérült tárgyak megjavítása – vallja Vörösváry Ákos. – Mert, ami megsérült, azt nem kidobni kell, hanem megjavítani. Ez erkölcsi kérdés is. Számomra egy törött, csorba, megjavított tárgynak nagyobb a becse, mint egy ugyanolyan érintetlené. Üzenete van. Az ember önmagát becsülte meg azzal, hogy újra és újra megjavíttatta-vagy maga javítgatta- azt a tárgyat, amelyet hosszú éveken át szeretettel és eredményesen használt.

Bátran állítom, hogy Vörösváry Ákoson kívül soha, senkinek nem jutott volna eszébe egy olyan gyűjteményi egység létrehozása, amelyet ő maga Üvegkoporsók Gyűjteményének nevez.

Meghökkentő, ugyanakkor nagyon is találó nemcsak az elnevezés, de az üvegkoporsó tartalma is.

Ebbe a gyűjteménybe azok a tárgyak tartoznak, amelyeket egy laza mozdulattal –más, más okból- a szemétbe dobunk, némelyeket például, miután „lefejtettük” a megvásárolt termékről.

Vörösváry Ákos is hajlandó ezeket „eltemetni”, de csak üvegkoporsóba. Az így „eltemetett” tárgyak mementóként, lenyomatként fognak majd működni a következő nemzedékek számára. Már több mint 200 készült belőlük. A tárgyakról való gondolkodásunkat és önmagunk jobbítását is célozza ennek a gyűjteményi egységnek a létezése.

Üvegkoporsó - a Látványtári gyűjtemény darabja

Az utódok talán majd nem fogják kidobni, mert az a tárgy az üvegkoporsóban már mássá lett. Az üvegkoporsókból volt már kiállítás Budapesten, a Vízivárosi Galériában SZERTÁR címmel. Ennek a gyűjteményi egységnek nagy rész árokpartokról, szemétdombokról, falusi hátsó udvarok mélyéről került elő , és kötött ki a Látványtárban.

Vörösváry Ákos a régvolt padlások kincseiről is beszélt. Ő még sokat gyűjtött a padlásokról, de a megváltozott életformával a padlások funkciója is megváltozott. Ezért is tartja nagyon fontosnak, hogy mindazt, ami a múlt és a jelen emberét körülvette, gyűjtse, és kiállításain dramatizálva kamatoztassa a jelen és a jövő nemzedékek számára.

– Lehet, hogy én leszek az utolsó, aki ezt teszi, de amíg tehetem, teszem. A mostani, Mi magyarok című kiállításunk nem jöhetett volna létre egy 1986-ban született elhatározásom nélkül. Ugyanis azóta gyűjtöm, mondhatni válogatás nélkül a piros- fehér- zöld megjelenéseit, előfordulásait a képző- és iparművészet, a néprajz tárgyköréből, de az élelmiszer-csomagolás idevágó darabjai is bekerülnek a gyűjteménybe ,amely mára sok ezer darabot számlál. Ha majd valaki 100 év múlva kiállítást akar rendezni ebből az anyagból, az a szó szoros értelmében a bőség zavarával fog küzdeni. Ám, esetünkben ez a bőség a szabadság záloga - mondja végezetül Vörösváry Ákos.

31 megtekintés
bottom of page